Rádiózzunk újra

Sokszor merülnek fel bennem a következő kérdések: kereskedelmi vagy közszolgálati rádió? Kell-e egyáltalán mindkettő, vagy elég csak az egyik, hogy kiszolgálják a fiatalokat? De ha már egymás mellett léteznek, akkor mikor fognak megbékélni egymással? Erre keresem most a választ.

Amikor 1996-ban megszületett Magyarország első, és azóta egyetlen médiatörvénye, megjelent egy új, profit-orientált rádiózási forma, amit kereskedelminek hívunk. Mentalitásukat hűen tükrözi, a következő idézet, melyet az egyik legnagyobb kereskedelmi rádió-hálózat vezetője mondott: „Mi most nem rádiót vettünk, hanem piacot.” Tetszik vagy sem, mára ezek a rádiók uralják mindennapjainkat, amiben meglátásom szerint a közszolgálati rádiók is hibásak. Ha idejében fölvették volna a versenyt a kereskedelmiekkel, akkor most nem ott tartanának, ahol éppen tartanak. Lehet ellenkezni és vitatkozni, hogy vajon ki csinálja jobban, de mást sem hallok a közszolgálatisoktól, csak azt, hogy a kereskedelmi az nem rádió. Biztos? Sokat lehet tanulni a kereskedelmi-mentalitásból, nem is rossz dolgokat. Talán ha egy kicsit nyitottabbak lennének, akkor ők is látnák, hogy igenis meg lehet csinálni egy közszolgálati műsort „eladható” formában is. Már van is példa erre fővárosunkban. Nagyon jól ellátja a közszolgálatiság feladatát a fiatalok körében, pedig bármennyire is meglepő, egy kereskedelmi adóról van szó. A fiatalokat nem csak a zene érdekli. Nem vagyok egyedül, mikor azt mondom, hogy szívesen meghallgatnék mondjuk egy riportot az oktatási miniszterrel, vagy éppen egy kerekasztal-beszélgetést az aktuális politikai helyzetről úgy, hogy az nekünk szóljon. Pont ezekért a dolgokért gondolkodom azon, hogy szükség van-e az ilyen típusú „magyar közszolgálatiságra”.

Ha az átlagembertől megkérdezik, hogy milyen a kereskedelmi rádió, azonna rávágja, hogy: „Olyan, amiben csak zenélnek.”. Ez nyilvánvalóan így is marad, mert valószínűleg olyan új médiatörvény fog születni a jövőben, amely csak a közszolgálati adókat fogja „megreformálni” és nem fogja korlátozni ennél jobban a kereskedelmi adókat. A mindenkori hatalomnak nem áll ugyanis érdekében dollármilliárdos tőkével rendelkező transznacionális vállalatokkal ujjat húzni. Gondolok itt az országos rádiókra elsősorban.

Viszont a helyi adóknak sem ártana egy kicsit elgondolkodni, mert egy helyi rádió az legyen tényleg helyi. Menjek el mellette munkába vagy iskolába menet, találkozzak a készítőivel, vagy éppen be tudjak menni hozzájuk, ha az elveszett kutyámat keresem. Célzok itt a helyinek kikiáltott hálózatba kapcsolt rádiókra. Szerintem semmi értelme annak, hogy Budapestről szól Szeged, vagy éppen Nyíregyházáról Debrecen. A valóban helyi érdekeltségűek legnagyobb baja szerintem az, hogy próbálnak a „nagyokra” hasonlítani. Pedig legfontosabb feladatuk az lenne, hogy próbálják a helyi igényeket kielégíteni. De miért hallgassam a őket, ha hasonló stílusban, hasonló zenéket és hasonló információkat kapok az országostól is, általában profibb módon.

Összefoglalva tehát kijelenthetjük, hogy teljesen mindegy, hogy kereskedelmiről vagy közszolgálatiról, országosról vagy helyiről beszélünk, a régi rádiózás szelleme, ami hajtotta a gépezetet, már meghalt. Itt lenne az ideje tehát egy új szellem megalkotásának, ami újra lendületbe hoz, és teremt egy kis rendet a most uralkodó káoszban. A közszolgálatisok legyenek kicsit nyitottabbak, a kereskedelmiseket pedig ne csak a piac érdekelje. Közhely, de meg kellene találni az arany középutat, ami nem könnyű. Persze eljön az az idő is, amikor ez az új szellem fog elavulttá válni, és pontosan ugyanabban a helyzetben fogják, fogjuk találni magunkat, mint most. Csak akkor már nem mi alkotunk új mentalitást, hanem mi leszünk azok, akiket nyugdíjba küldenek.