Meghosszabított éjszaka, varázslatos este

Fülledt, párás nyári délután köszöntött ránk az idei Múzeumok Éjszakája, mégis nem hivatalos információk szerint több mint húszezren voltak kíváncsiak a rendezvénysorozat szegedi programjaira.

Első ijedségemben a Fekete házhoz közeledve még azt hittem, senki sem lesz, aki rajtunk kívül megnézné a III. Szegedi Honvéd Hagyományőrző Egyesület díszsortüzét. Nem így lett. Amint felsorakoztak a ma már viccesnek ható egyenruhába öltözött fiúk és férfiak, hirtelen, talán a semmiből, előtűntek az emberek. Ámulva figyelte mindenki a vezényszavakat, majd egyszerre rezzent össze a kis tömeg a durranásoktól. Tűzzel kezdődik és azzal is végződik – jutott eszembe, hisz Szent Iván éjjeléhez ez az elem szorosan kapcsolódik.

Mátyás király szobrához siettünk, ahol meglepetésemre némaság fogadott minket. A Pavane Történelmi Táncegyüttes tagjai megkoszorúzták legnagyobb magyar királyunk emlékművét, majd szótlanul átvonultak a színpadhoz, hogy a rövid megnyitó beszédet követően reneszánsz táncokat mutassanak be. A nap erősen tűzött rájuk, ennek ellenére ők látványosan élvezték, amit csináltak. Gyönyörűek voltak, ahogy korabeli ruhájukban, mosolyogva, méltóságteljesen uralták a teret. De jó lenne időutazni!

Fellelkesülve kerestük meg a Fellebviteli ügyészség épületét, hogy annak pincéjében megnézhessük a Vár nemrég megtalált nyugati bástyájának maradványait. Értelmezésképpen a falakon lévő eredeti fotók és skiccek mellé, melyeket a Móra Ferenc Múzeum bocsátott rendelkezésre, kiváló “házi” tárlatvezetést is kaptunk fotósunk párjának személyében.

Visszahúzott bennünket a Fekete ház. Elvégre nem hagyhattuk ki a Régi honvédek című magyar hadtörténeti kiállítást, ahol már nem csak Imre, de a honvéd hagyományőrzők is meséltek nekünk és az odalátogatóknak. Az emeleten abba kaphattunk betekintést, hogyan is öltözködött a szegedi nemzet az 1880-tól 1980-ig tartó időszakban. A ruhák, kalapok, kesztyűk és egyéb kiegészítők látványába belefeledkeztünk mi, fiatal nők, egy dolgot sajnálván: nem lehet semmihez hozzáérni, megtapogatni, megsimogatni.

A Móra Ferenc Múzeum lett körsétánk következő állomása. Mielőtt besétáltunk volna a tikkasztóan meleg épületbe, lekötöttek minket néhány percre a néptánccsoportok. A díszterem előtt hatalmas sor, nyilvánvalóan sokan szeretnék látni a régi-új kincset, az Angyali üdvözletet. Mi az eddigi tematika szerint időutazósat játszva a csongrád megyei népművészet megőrzött csodáit, illetve Börcsök Attila néprajzi magángyűjtő anyagából származó tárgyakat rajongtuk körül. Sietve megtekintettük még Varga András és Spissák Lajos természetfotósok Hódmezővásárhely és környékén készült remekműveit.

Sietségünk azonban hiábavaló volt. Fél tízkor már késve érkeztünk a Dómhoz, sem a toronyba, sem az altemplomba nem volt esélyünk bejutni. Mindenesetre becsülendő, hogy Szeged (és környéke) megmozdult, feléledt bennük a szépség iránti vágy csillapításának igénye.

Nem csüggedtünk mi sem sokáig. A közeli Somogyi könyvtár különgyűjteményei oly hívogatóan susogtak felénk, hogy muszáj volt betérnünk. A Helyismereti gyűjteményben korabeli képeket nézegettünk az árvíz és újjáépítés idejéből, majd az “amerikai magyarok krónikájával” ismerkedtünk. Az Emlékkönyvtárba való bejutásra várva pedig a nemzetiségi könyvtár darabjaiba lapozhattunk bele. Nem kis örömmel töltött el, hogy végre valahol megtapinthatok valami “kiállítási tárgyat”, hogy igazán magaménak érezhessem az élményt. Ennél nagyobb extázist csak a muzeális könyvek, Somogyi Károly adományának legértékesebb köteteinek látványa okozott, nem kevésbé volt megkapó a faragott, galériás polcsor.

Magamra hagyva feledkezhettem bele Frankie Látóék zenéjébe. A koncert különlegességét Dankó Pista hegedűje és zenéjének jazzre való átkomponálása adta, ami olyan jól sikerült, hogy többszöri visszatapsolás után hagyták csak el a színpadot – muszájból. Beköszöntött ugyanis az éjfél. Már szinte kizárólag a természetes fények világítottak, amíg a lelkes jelentkezők a konga ritmusára felelevenítették a Szent Iván éjjeléhez kapcsolódó legismertebb hagyományt, a tűzugrást. S mint Shakespeare óta tudjuk, egy ilyen varázslatos estén minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet.