Mindig fellelhetőek azok a toronymagasan kiemelkedő produktumok – legyenek azok materiálisak avagy szellemiek – , amik a krémek krémjét alkotják, amikre a legtöbbet hivatkoznak, amik még hosszú évtizedek (művészeti ágtól függően akár évszázadok) múltán is termékenyen hatnak, újabb és újabb alkotókat inspirálnak. Urambocsá’: nemcsak saját területükön. Az anime médiumán belül egy ilyen koronaékszer az Akira.

2019-et írunk, a helyszín Neo-Tokyo. Harmincegy év telt el a legutóbbi világégés (jelen sztori szerint a harmadik) óta, amiben a japán főváros tisztázatlan okokból a földdel vált egyenlővé. Sokak szerint egy Akira nevű gyermek okozta a katasztrófát.
Az új város felépült, mégsem lehet a városvezetés elégedett az eredménnyel: az utcákon káosz van, a kormányellenes tüntetések mindennaposak, a fiatalok pedig motoros bandákba verődve vívják a maguk kis háborúját egymással. Hőseink, Kaneda és Tetsuo is egy ilyen banda tagjai, és nem utolsósorban gyerekkori jó barátok. A legnagyobb rivális bandával, a Bohócokkal rendszeresen összetűzésekbe keveredik csapatuk. Az egyik ilyen csetepaté alkalmával azonban valami olyan történik, ami mindannyijuk életét egy csapásra megváltoztatja.

Tetsuo egy motoros üldözés végén belerohan egy fura szerzetbe; a szürke bőrű „kisgyereknek” azonban nemhogy baja nem esik, de különös erejével még az ütközés előtt felrobbantja Tetsuo motorját. Kaneda és a banda többi tagja gyorsan barátjuk segítségére sietnek, azonban azt még ők sem akadályozhatják meg, hogy a helikopterrel érkező fegyveres kormányerők magukkal hurcolják a sápadt kis embert és Tetsuo-t. Kaneda a fura esemény után mindent megtesz, hogy kiszabadítsa barátját, akin időközben olyan kísérleteket végeznek el, amikkel felébresztenek benne valamit, amit nagyon nem kellene.

A szabadítási akció alatt Kaneda kapcsolatba kerül egy Kei nevű lánnyal, aki egy kormányellenes gerillacsoport tagja. Ez a csoport később nagy segítséget nyújt neki célja elérésében. A Tetsuo-ban éledt erő azonban nőni kezd, segítségével kiszabadul még a hadsereg fogságából is, a film végére pedig kiderül, mi is a közös Tetsuo-ban, a szürke bőrű fura kis szerzetben és hogy ki is ez a bizonyos Akira, illetve mi köze lehetett neki, tízévesként, egy húszmilliós megapolisz elpusztításához.

Tetsuo ereje

Kedvcsinálónak azt hiszem ennyi elég a történetből, spoiler-ezés nélkül körülbelül ennyi írható le belőle, bármi más a poénok lelövését jelentené. De nem is története miatt az egyik legjelentősebb anime az Akira (a kétezer oldalas manga-változat történetének csak egy szeletét dolgozza fel benne Otomo mester), hanem megvalósítása és hatása miatt.
E film megjelenéséig a nyugat úgy ismerte az animéket, mint minimalista ábrázolásmódú rajzfilmeket, amiben sok igazság is volt: általában nem törekedtek a minél realistább megjelenítésre, sok esetben például a teljesen statikus képen mindössze a szereplő(k) szája mozgott, gyakran ez a mozgás is csak két fázisból állt, és persze abszolút nem követte a hallható szöveget. Ezen kívül (és persze ezzel szoros összefüggésben) mindig alacsony költségvetést emésztettek csak fel ezek az alkotások.
Az Akira ebben a miliőben sok szempontból úttörőnek számított. Rekordösszegből gazdálkodott a készítő stáb, amelynek több száz rajzolója évekig animálta a filmet. Érdekesség, és akkoriban óriási újdonság volt, hogy a beszédekhez az animációkat csak azután készítették el, hogy felvették hozzájuk a hanganyagot. Így elérték azt, amit manapság is leginkább csak CG technológiával készült filmekben láthatunk: a szereplők szája tökéletesen idomul a szinkronszínészek mondataihoz (1988-ban, teljesen kézi animációval!).

Képek a filmből

A másik dolog, amiben az Akira újított, az a filmszerűség, a filmes megoldások alkalmazása. Akkoriban ugyanis nem volt még bevett szokás a rajzfilmekben az, hogy például egy motor mozgásának ábrázolását dinamikusabbá (és élethűbbé) tegyék a háttér különböző szintjeinek folyamatos eltolásával. Ezen kívül az Akirában, ha nem is nagy számban, de már megjelennek a CG (Computer Generated) segítségével készített elemek – igaz, ezek egyelőre csak apró effektek, de a látványhoz mindenképpen hozzátesznek. A realista ábrázolásmódhoz hozzátartozik, hogy az Akira esetében elfelejthetjük az animékre oly jellemző, nagy, kerek, remegő szemeket, a szivárvány minden színében pompázó, és még a mesterfodrászokat is zavarba ejtő frizurákat. A film ugyanis stílusában tökéletesen követi a mangát, azaz itt mindenkinek hihető, emberi fizimiskája van. A számok szerelmeseinek még egy adalék: az Akirában több, mint 160.000 animációs fázis található.

Egy oldal a mangából

A világ, amit a film bemutat, magán hordozza a cyberpunk alfáját és omegáját: óriási megapolisz, fejlett technológia mindenütt, neon-áradat, társadalmi, politikai és gazdasági válság, az utcákon káosz és anarchia. A két motoros banda harca alatt ugyanakkor a Born To Be Wild is szólhatna akár, tökéletesen érződik, hogy hőseink élvezik a hajszákat, a motorozást és azt, hogy életük nincs agyonszabályozva – ezt egyedül Tetsuo gondolja másképp, ahogy ez később kiderül (nem, nincs igazad kedves Olvasó, ennél sokkal nagyobb spoilert is elsüthettem volna;). De magán hordozza a film a japán társadalom félelmeit is: a nyitó és záró képsorok atomvillanásai foglalják keretbe a történetet, ismerve a történelmet ezt azt hiszem nem is szükséges tovább magyaráznom.

"Born to be wild"

Összegzés előtt érdemes szót ejteni az Akira hozzáférhetőségéről. A különböző külföldön megjelent és onnan rendelhető kiadásokat szerintem felesleges taglalni, hiszen van nekünk egy csodálatos magyar kiadásunk is. Igaz, borsos az ára (6-7 ezer jó magyar forint, attól függően, hogy hol szerezzük be), de még így is töredéke annak, mintha külföldről hozatná be az ember. A magyar kiadás 2006-ban látott napvilágot, az év első felében tartott mozi-bemutató után. A csomagolást kár méltatni, szebb kiadványt nem is kaphatott volna a film – véleményem szerint szebb, mint sok külföldi release. A két DVD-t bőségesen kihasználja az a tengernyi extra (órákról van szó!), ami rákerült, köztük olyan finomságokkal, mint a kétféle magyar felirat (moziverzió, illetve az eredeti szövegkönyv alapján készült változat!), interjú Otomo Katsuhiro-val vagy a werkfilm példának okáért.

A manga borítója

A magyar díszdobozos dvd-kiadás

Az Akirának sok mindent köszönhet az anime-ipar, és mindenki, aki kicsit is fogékony az animációs filmekre. Köszönhetünk egy izgalmas, látványos történetet – ahogy a magyar kiadásban fogalmaz a kiadó – „a végről és a kezdetről”, a hatalomról és arról, hogy mi történik, ha – nem is feltétlenül gonosz de – rossz kezekbe kerül túl nagy hatalom és elvész a kontroll. Nem utolsó sorban pedig egy történetet rólad, Kedves Olvasó, rólam, rólunk emberekről, akik néha istenként akarunk tetszelegni valami velünk született fétis miatt, de végül mindig ezen igyekezetünk okozza a legnagyobb károkat. Köszönhetjük az Akirának már magát a tényt is, hogy láthattuk őt, hogy láthatunk még ezernyi más animét – voltaképp azt, hogy egyáltalán ismerjük ezt a médiumot. Hiszen az Akira legnagyobb érdeme éppen abban áll, hogy megismertette (és megszerettette) a világgal az animét. Mindezt úgy, hogy közben meg is reformálta azt. Kíváncsi lennék, hogyan vélekedik erről a filmről manapság George Lucas és Steven Spielberg, akik annak idején nem tartották piacképesnek az Akirát az USA-ban (azóta csak az Egyesült Államokban négy kiadást ért meg legalább a film).

Végül pedig köszönjük meg az Akirának azt, ami számomra a legfontosabb: nézd végig akárhányszor, kedves Olvasó, és kérlek jelezd, ha meguntad, mert nekem sehogyan sem sikerül. Az Akira számtalanszor újranézhető, hangulattól függően mindig másnak látjuk. De egy dolog minden alkalomban közös: élvezzük. Ez a film százhuszonöt perc felhőtlen szórakozás, nem akar két órában lezavarni egy komplett filozófia kurzust, mint a Ghost in the Shell (persze azzal sincs baj!), tökéletesen élvezhető a csupán a történet felszínére kíváncsi néző számára is. Ők egy akciófilmet fognak kapni. Aki pedig beleássa magát, az tanúja lehet egy, az emberiségnek, az embereknek lekevert irtózatos nagy pofonnak – az Akira kritizál minket, mert van miért. Mindezt úgy, hogy mi közben jól szórakozunk. A kulcsszó a szórakozás. Szerintem ezért nézünk filmeket.

Magyarországon mindössze az 1980-as évekig érdemes visszavezetni a japán animációs filmek pályafutását. Ekkor került ugyanis a mozik műsorára A kis egyszarvú című film, amit 1987-ben a Nausicaa – A szél harcosai című anime vágott verziója követett. Aztán 1997-ig csupán a VICO jelentetett meg néhány animét videokazettán.

Nausicaa

A magyarországi rajongók első lépésére az intézményesülés felé egészen 1996-ig kellett várni, amikor is létrejött a Magyar Anime Útmutató, az első rajongói szerveződés.

1997-98 folyamán aztán az RTL Klub műsorára tűzött több sorozatot is, a Rajzfilm klub keretein belül (Dragon Ball, a Sailor Moon, A pálya ördögei, a Candy, Candy, később a Grand Prix, a Hello Sandybell és a Lili, a virágangyal). 1998-ban aztán a nagy port kavart Dragon Ball-per eredményeképp a történetet száműzni kellett a műsorlistáról. Ebben az évben azonban nem csak negatív dolog történik az anime háza táján.Elindul az első hivatalos japán animációs vetítéssorozat a Toldi Moziban.

1999-ben a Princess Mononoke (A vadon hercegnője) a Titanic Fesztivál műsorára került, majd megjelent videón és dvd-n is. 2003-ig az RTL Klub már Kölyökklub cím alatt tűzte műsorára a Pokemon-t, a TV2 pedig a Beyblade-et és a Gólkirályt, a Viasat 3 a Digimon-t.

1998 és 2003 közt rajongói klubok jöttek létre Budapesten, Szegeden, Miskolcon és Győrben is. 2000-ben és 2001-ben a mozikba került a Pokemon – Az első film, illetve a Pokemon 2000. A millenium évében ezen kívül megtörtént az első kísérlet manga kiadására is hazánkban. A kínálatot a Dragon Ball, a Sailor Moon és a Video Girl AI jelentette. 2001-ben pedig a Titanic Fesztivál műsorára tűzte a Rintaro rendezte Metropolis-t.

A következő évben elindult a Szaku magazin, amely egy japán kultúrával foglalkozó magazinhoz hűen rendszeresen közöl anime témájú írásokat.

2003-ban is sok minden történt: jött az AXN-re a Sakura Taisen (Sakura háborúja), a Viasat 3-ra a Digimon Tamers (Digimon szelidítők), az RTL Klubra pedig a Yu-Gi-Oh! című sorozat. Még ugyanebben az évben a magyar mozikba került Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro), ami cseppet sem mellékesen elvitte az USA-ban az Oscar-szobrocskát is, mint a legjobb külföldi (mármint nem-amerikai) animációs film. Szintén 2003-ban indult útjára egy budapesti szórakozóhelyen az a japán zenei partisorozat, amely tudtommal jelenleg új helyet keres magának, de máig él és virul – évente négyszer, a Sound of Japan szervezésében.

2003. július 6. Fontos dátum ez a manga/anime magyarországi történetében…talán a legfontosabb. Ekkor alakult meg ugyanis a Magyar Anime Társaság (MAT). Még ugyanebben az évben elindult a Fiksz Rádióban a Japanimánia című rádióműsor. Így érkeztünk el…

MAT-logó

…2004-hez, amit nevezhetnénk akár az anime évének is Magyarországon. A Fox Kids (ma már nem így hívják) útjára indította a Shaman King című sorozatot, a Sonic X-et és a Pokemont, a Cartoon Network pedig a Transformers: Energon-t és A párbaj mestereit (Duel Masters). Közben az RTL Klub levette műsoráról a Yu-Gi-Oh!-t, helyette elkezdte az Inu Yasha-t, a Cool-on pedig 2004 őszén műsorra tűzték a Slayers-t és a Yu-Gi-Oh!-t.
Szintén 2004-ben a Királyi Televízió leadta Shirow Masamune Páncélba zárt szellemét (Ghost in the Shell).

A Magyar Anime Társaság ez év májusában, szeptemberében és novemberében is tartott animés rendezvényeket, december 4-én pedig útnak indult nemcsak Magyarország, de egész Közép-Európa első tematikus, kizárólag animével foglalkozó csatornája, az Anime+. Ezen eleinte mindössze három új sorozat futott, a MegaMan NT Warrior (Rockman.EXE), a Kiddy Grade (Csajkommandó) és a Blue Gender (2005. február 20-tól). A MegaMan animét 2005-ben az RTL Klub is átvette.

2005-ben folytatódott az anime magyarországi diadalmenete. A TV2 műsorára tűzte a Princess Mononoke-t (A vadon hercegnője). A szintén ebben az évben tizenkettedik alkalommal megrendezésre került Titanic Fesztiválon az úgynevezett Anime-náció blokk átütő sikert aratott: a közönségszavazás második helyezettje a Tokiói Keresztapák lett, a fesztivál két legsikeresebb filmje pedig a Gőzfiú (Steamboy) és a Ghost in the Shell második, Ártatlanság alcímet viselő felvonása volt, teltházas pótvetítésekkel mindkét film esetében. A 2005-ös év nagy eseménye volt még a Vándorló Palota című anime mozikba kerülése.

A következő év márciusában moziba került végre Magyarországon is az Akira, majd májusban megjelent dvd-n is – amely kiadás egy példánya a szerző magángyűjteményének is egyik legfényesebb ékköve a maga 5.1-es magyar szinkronjával, kétféle feliratával (az eredeti mozis és az originál szövegkönyv alapján) és több száz percnyi extrájával. A Magyar Anime Társaság júliusban Miskolcon, októberben pedig a Petőfi Csarnokban rendezett egész napos AnimeCon-t, utóbbin jelen voltam magam is. Telt ház volt.
2006 a klasszikusok éve volt hazánkban. November 26-án moziba került végre hazánkban is a Ghost in the Shell.

Hogy mi történt azóta? Sorra jelentek meg dvd-n az olyan sorozatok, mint a Full Metal Panic, vagy a tematikus Miyazaki-gyűjtemény, amelyet a Magyar Televízió is áttekintett idén, műsorra tűzve a Chihiro-t, a Totoro-t vagy például a Nausicaa-t. Mára a nagyobb könyvesboltok polcairól is leemelhető néhány japán és koreai manga honosított változata (Árnybíró sorozat for igzampöl). Az AnimeCon-ok kétnaposra duzzadtak, jelezve, hogy a téma iránti érdeklődés nem csak hogy jelen van, de egyre nő.

Árnybíró

Ennyi lenne az anime története kis hazánkban egyelőre. Elnézést kérek kedves Olvasó a rengeteg címért és évszámért, de hát ilyen minden töri óra. Legközelebb radikálisan csökkentjük az adatok számát, és elkezdjük sorra górcső alá venni a japanimáció klasszikusait, megkerülhetetlen alapköveit, azokat a filmeket, amelyek megtekintése kötelező nemcsak minden anime-fannak, de minden filmszerető embernek is. Addig is: semper fidelis!

Az eseményen részt vesz: Hámori Gabriella színésznő, Goda Krisztina rendező és Rúzsa Magdolna énekesnő, aki a film végefőcímdalát énekli.

Kaméleon

A forgatókönyv alapját többek között egy valódi házasságszédelgő szélhámos története is ihlette, de a történet fiktív; Divinyi Réka tollából született. Az alkotópáros már régóta gondolkodott egy beteges hazudozó történetén, a sztori alapötlete eleinte a vígjáték irányába húzta őket, de úgy érezték, hogy ez a történet sokkal több, mélyebb tartalmat és műfaji választást érdemel. A forgatókönyv írásakor számos pszichológiai tanulmányt elolvastak, néztek hasonló témájú filmeket, s közben megszületett a szélhámosfilm. Egy mai szélhámos története, melyben keveredik az izgalom, a feszültség, az érzelmek, az illúzió és a humor olyan egységes filmnyelvvel, aminek egyedül a szélhámosfilm kategória felel meg.

2001-ben jelent meg, fordulatos történetet, szép grafikát és egy forradalmi újítást, az időlassítást is fel tudott mutatni. Nem meglepő, hogy hamar népes rajongótáborra tett szert, így szabad út nyílt a második rész és a filmadaptáció előtt is.

Ami a történetet illeti: a játék és a film nagyjából fedik egymást, bár a végkifejlet talán közel sem teljesedik ki annyira a vásznon. A főhős, Max Payne sikeres rendőrként és boldog családapaként tengeti hétköznapjait, egészen addig, amíg egy rablótámadás során el nem veszíti a feleségét és kisfiát. Bár az ügyet hivatalosan lezárták, ő mégse adja fel, rendületlenül nyomoz tovább a saját szakállára, kevés sikerrel. Három év után úgy tűnik változás áll be a történetben.
Az utcákon egy új, a minden eddiginél veszélyesebb kábítószer hódít. Az áldozatok záros határidőn belül nem bírják cérnával, és furcsa hallucinációk közepette életüket veszítik. Talán tényleg kapcsolat van Payne szeretett hitvesének a halála és a drogot terjesztő szekta között? Vagy valami titokzatos, természetfeletti erő áll a gyilkosságok hátterében?

Mark Wahlberg Max Payne-ként a filmben

Az érdekfeszítő történet mellett a sötét környezet és a látványos akciójelenetek mondhatóak a mozi védjegyének. A városban a havazó, télies időjárás az uralkodó, és a főleg este göngyölődő cselekmény egy rideg, de mégis nagyszerű hangulatot kölcsönöz a filmnek. Az ábrázolt társadalmi közeg nagyon részletesen és élethűen van bemutatva. A főhős olykor szélsőséges megoldásait a kollégái és a mit sem értő civilek reakciói segítenek elbírálni. Meg kell hagyni kedvenc rendőrünk előbb lő, aztán üt, és ha az áldozat még él, csak akkor kérdez, bár ez csak egyszer fordul elő…

A mindig rideg környezet

A fentiekből leszűrhető, hogy ezt a mozit nem kiskorúaknak szánták. Rengeteg könnyen emészthető brutális jelenet tarkítja a történetszálat, amit se számolni, se komolyan venni nem szabad. Némi morális töltet is társul a lövöldözés mellé, amikor Payne a családjára gondol, és erőt merít belőlük a harc folytatásához. A határvonal jó és rossz között szép lassan elmosódik, lehetetlen megítélni ki az, aki nemesen cselekszik, és kit vezérel valamilyen aljas szándék. A film korrupciótól se mentes világában két esélyes a happy end.

A végére érve, a Max Payne egy kicsit komorabb hangvételű, ámde igazán kitűnő és élvezetes mozi. Akik szeretnének egy akciódús, ám mégis eredeti filmeket, azok ne hagyják ki!

Kezdetben még kitörő lelkesedéssel vártam a filmet, de ahogy napvilágot láttak a bemutató videók, elbizonytalanodtam. Biztos képesek arra a bravúrra, hogy egy olyan mozit készítsenek, ami a rajongók és Hollywood elvárásainak is megfelel?

A filmből ismert szereplőket tökéletesen sikerült lemodellezni

A Star Wars: A klónok háborúja egy animációs film, amelynek a története a Klónok támadása és a Sith bosszúja között játszódik. A háború nagyban zajlik a köztársaság és a szakadárok között, váltakozó sikerrel. Még a Jedik aktív közreműködése sem lendít nagyot a mérleg nyelvén, éppen ezért minden lehetőséget megragadnak új szövetségesek bevonására. Jabba, a hut fia titokzatos körülmények között eltűnik, és a Jediktől kér segítséget. A feladatra természetesen Obi-Wan Kenobit és Anakin Skywalkert jelölik ki, némi kiegészítéssel. Anakin felügyelete alá ugyanis egy fiatal padawant helyeznek. A furcsa páros persze sok kalandot él át, amíg ki nem derítik a túszdráma mögött húzódó ördögi összeesküvést. A történet során rengeteg, már korábbról ismerős szereplő is felbukkan, köztük Dooku gróf, Amidala, Mace Windu.

Aki kicsit is ismeri a történetet, annak rögtön szemet szúr valami: Anakin Skywalker növendéket kap? A Jedi rend legkiszámíthatatlanabb, legönfejűbb tagja, a későbbi retteget Darth Vader, egy még nála is makrancosabb tizenévest pesztonkál? Igen, ez a szomorú igazság. A készítők képesek voltak előállni egy ilyen vérlázítóan hétköznapi klisével, ezáltal nemcsak egy olyan filmet készítettek, ami elhelyezhetetlen a fent említett két rész között, de a Star Wars univerzumán is egy hatalmas foltot ejtettek. És nem csak a fiatal Ahsuka megjelenése zavaró. A történetbe való bevonásával átörökölte Anakintől a tipikus lázadó ifjonc szerepét, ezáltal Anakin sokkal érettebb és megfontoltabb karakterként tűnik fel, ami egyáltalán nem jellemző rá.

A grafika jelesre vizsgázott

Ettől az egyetlen, ám hatalmas hibától eltekintve a film jelesre vizsgázott a sorozat jellegzetességeiből. A bolygók, a járművek, a helyszínek, a karakterek mind visszaköszönnek az előző részekből, és amellett, hogy teljesen illeszkednek a Star Wars világába, szépen le is vannak modellezve. A grafikára igazán nem lehet panasz, itt nagyot domborítottak a készítők. A környezet aprólékosan, a fény-árnyék hatás életszerűségére is odafigyeltek, a csaták pedig szemkápráztatóak és dinamikusak. A látvány mellett az aláfestő zene az, ami mindenképp dicsérő szót érdemel. A felcsendülő dallamok igazán kellemesek és remekül illusztrálják az adott pillanatot.

Végeredményében A klónok háborúja nem egy megnézhetetlen film, aki szereti a Star Wars-t, de nem elkötelezett híve a sorozatnak, az nyugodtan nézze meg, de a többiek se idegenkedjenek tőle, hiszen csak azután lehet tiszta képet alkotni, ha láttuk a szóban forgó mozit.

A Trópusi vihar először egy teljesen átlagos, háborús vígjátéknak tűnt, de ahogy az kiderült, nagyobbat nem is lehetett volna tévedni. Már a film eleje is meglepetést okozott, mert filmelőzetesekkel indult. Az embernek először nem is tűnt fel a különbség. Aztán kiderült: a szakma már ismert filmes kliséit (akciófilm, családi komédia, művészfilm) parodizálják. A cselekmény további része is hasonló: három elismert színész (Ben Stiller, Jack Black, Robert Downey Jr.) egy vietnámi kommandó történetét forgatják. Az események nem alakulnak valami jól. A zöldfülű rendező nem bír a primadonna hírességekkel, egy hónapos késésben vannak már egy héttel a kezdés után és még egy több milliós díszletet is a levegőbe repítenek anélkül, hogy a kamera be lenne kapcsolva.

A nyápic színészeket a mély vízbe dobják: kiteszik őket a dzsungel közepén, így vagy együttműködnek és eljátsszák a szerepüket a rejtett kamerák kereszttüzében, vagy a karrierjük drámai fordulatot vesz. A helyzet akkor válik érdekessé, amikor a nekibátorodott főrendező aknába sétál, amit a közelben táborozó heroin termesztő csoport rakott le. Hőseink nem tudják eldönteni, hogy amit átélnek az valós vagy csak egy ügyes filmes trükk. Az életveszélyes küldetés során megmutatkozik, kit milyen fából is faragtak.

A három főszereplő

Nehéz helyzetben vagyok, amikor el akarom helyezni ezt a mozit. Minek is nevezzelek? Az biztos, hogy nem egy hétköznapi produkció. A szereplőgárda nagyon rangos és jól is játsszák a szerepüket. Talán túl jól is. A film több ízben is görbe tükröt tart a szakma színe-java elé. Érdekes megfigyelni, ahogy hőseink a dzsungelben a tökéletes szerep megformálásán agonizálnak. A Robert Downey Jr. által alakított fehér férfi játssza a csapat fekete őrmesterét, Ben Stiller karakterét előző alakításainak kudarcai kísértik, a kalandok során pedig összefolyik a valós és a vállalt szerep. Emellett ízelítőt kapunk a forgatások felesleges rongyrázásából és a szakma színészekkel szembeni lelketlenségéből is.

A felsoroltakkal így első hallásra semmi gond nem lenne, ha nem tették volna tönkre az egészet a groteszk ábrázolásmóddal és a helyenként közönséges, durva humorral, valamint kisebb-nagyobb kliséktől se mentes.
Így egészében a film egy érdekes keverékre hasonlít. Van benne mindenből egy kicsi, de az arányok eltúlzottak. Talán egy soványka választ a vetítés végén kaptam: a rendező és a producer Ben Stiller volt. Így már érthető…

A Trópusi vihart nem merem tiszta szívvel ajánlani, mert kétséges, kinél mekkora sikert fog aratni. A vállalkozó kedvű időmilliomosok és az amerikai humort kedvelő emberek tehetnek vele egy próbát, de akik ritkábban járnak moziba, azok számára akad jobb is.

Ki is az a Pokolfajzat? Egy vörös, szarvas, patás, ördögi lény, aki meglepő módon mégis az emberiség megmentéséért küzd. Jobb keze sokkal nagyobb és erősebb, mint a bal, alkalmassá téve hősünket, hogy ellenfeleinek hatalmas maflásokat osztogasson, míg a fejletlenebb markával tökéletesen forgatja a lőfegyvereket. Az emberibb hatás érdekében még a szarvait is lefaragta. Bár eredetileg pusztításra született a káosz síkján, a sors különös fintora, hogy egy mágikus kísérlet során, amit a nácik végeztek 1944-ben (itt ad hozzá egy kis modern mítoszt a képregény) a Földre került, az idézést megakadályozó szövetséges erők örökbe fogadták és lélekben embernek nevelték.

Hősünk napjait egy ugyancsak kitalált kormányszerv, a Paranormális Kutató és Védelmi Intézet titkos bunkerében tengeti barátnőjével, a „tüzes” Liz-zel és a halember Abraham-mel. Ők alkotják azt az akciócsoportot, akik a világra leselkedő természetfeletti fenyegetéseket elhárítják. Míg az első filmben a történelem során titokban használt mágiára helyezi a hangsúlyt, addig a folytatás a régmúlt idők mitologikus lényeit (tündék, trollok, koboldok) helyezi napjainkba. A bonyodalmat az okozza, hogy a tünde herceg, megelégelve az emberek féktelen becsvágyát és terjeszkedését úgy dönt, hogy uralma alá hajtja a bolygót a hírhedt aranysereg segítségével. Ehhez azonban össze kell gyűjtenie a szent korona három darabját,  ebben próbálja őt megakadályozni Hellboy és csapata.

Az kétségtelen, hogy a készítők igencsak kitettek magukért a látvány terén. Minden egyes szörny és bestia élethűen van modellezve, a csatákat remekül megrendezték és a színészek is tudásuk legjavát adják. Az egyetlen dolog, ami zavaró lehet, az a modern és fantasy világ egymásba montírozása. Azoknak, akiknek ez az újdonság erejével hat, értetlenül állhatnak a cselekmény bizonyos fordulatai előtt, míg azok, akiknek ez a felállás már ismerős, kifogásolhatják, hogy olykor pontatlan és leegyszerűsített. Üdvözítendő, hogy ilyet is láthatunk a mozivásznon, de nem ártana, ha jobban megfelelnének a műfaj követelményeinek. A Hellboy II. ebben a formájában jobban hasonlít egy felnőtteknek szóló esti tündérmesére, mint egy komoly képregény adaptációra.

Ezen hiányossága ellenére egy jó film. Aki szereti a hősös, mitologikus témájú filmet vagy csak egy kis kikapcsolódásra vágyik, az minden fenntartás nélkül nézze meg!

A Moziünnep alatt a nézők bepótolhatják a vízparton töltött idő vagy az utazás miatt elmulasztott nagy nyári filmeket – Sötet Lovag, Hellboy2, Mamma Mia!, hogy csak néhány példát említsünk -, de minden eddiginél több premier előtti bemutatóban és különleges meglepetésben is részük lesz. Olyan filmek is visszakerülnek a vászonra, mint Koltai Lajos filmje, az Este, a 9 1/2 randi című romantikus vígjáték vagy az új Indiana Jones és a Harmadik Shrek.

Idén hat premier indul a Moziünnep alatt a mozikban: az egyik legsikergyanúsabb filmben, a Tiltott királyságban Jackie Chan-t és Jet Li-t láthatja a közönség, az MR73 című krimiben – melynek főszereplője Daniel Auteuil – Justine magányosan és visszahúzódóan él, mióta szüleit brutálisan megölték. Mikor a gyilkos szabadlábra kerül a félelem és fájdalom újra előtör benne. A Hívatlanok című horror filmben romantikus éjszakát tervez egy fiatal pár (Liv Tyler és Scott Speedman), mikor azonban egyszer csak valaki kopogtat az ajtajukon, minden tervük romba dől… A zóna című mexikói filmdráma egy magas falakkal és szögesdróttal körbezárt területen játszódik valahol Mexikóvárosban. Lakói – köztük a kamasz Alejandro – rendezett és szép környezetben élik mindennapjaikat.

Minden eddiginél több, összesen 17 film érkezik meg premier előtt a rendezvényre, s ezek között három magyar alkotás is szerepel: Almási Tamás új filmje, a Márió, a varázsló Nyakó Julival és Franco Neroval a főszerepben, Fazekas Péter vígjátéka, a Para, olyan sztárokkal, mint Kamarás Iván, Bánsági Ildikó, Für Anikó, Vajdai Vilmos és végül a Filmszemle legtöbb díjat nyert filmje, a Moziünnep egyik legizgalmasabb meglepetése, a groteszk hangulatú Nyomozó. A külföldi premier előtti alkotások közt szerepel többek között Michael Gondry legújabb agymenése, a Tekerd vissza, haver! című garantáltan felejthetetlen vígjáték, vagy Tarsem Singh lélegzetelállító alkotása a Zuhanás.

További információ a MoziÜnnep weboldalán található illetve moziműsor itt a Szeged Pluszon!

Az utóbbi filmeknél leginkább a képi világ vitte a hátán a filmet, míg a történet és a hangulat olykor sántított egy kicsit. Ettől persze még jók voltak, de az ember inkább a robbanásokra és a csatákra emlékezett vissza, mint arra, amikor az egyik mellékszereplő a hős szájába rágta a morális tanulságot.
Amikor a Batman: The Dark Knight megnézése mellett döntöttem, egy hasonlóan akciódús, de leegyszerűsített filmre számítottam, ahol Bruce Wayne magára ölti híres jelmezét, elpáhol pár rosszfiút, majd beleveszik az éjszakába. Tévedésem annak tudható be, hogy kimaradt az életemből a rendező (Christopher Nolan) által rendezett első rész, a Batman Begins. Ebben rendhagyó módon nem Batman bűnüldözői pályafutását követhetjük nyomon, hanem azt a belső útkeresést, aminek során Bruce Wayne-ből, a korán elárvult milliomos kisfiúból a „rettegett” Batman lesz.

Hasonlóan kitaposatlan úton halad tovább az új rész is. A denevérember legendája már közismert Gotham városában. Az emberek valódi kilétét találgatják, a fiatalok utánozzák, a gonosztevők rettegik. Hősünk olyannyira sikeres, hogy a „köztiszteletben álló” gengszterek este már ki se mernek menni az utcára, fényes nappal, egy étterem konyhájában kénytelenek ülésezni. Egyre inkább szorult helyzetben vannak: nem elég, hogy éjszaka nem tevékenykedhetnek, már napközben is veszélyben vannak, köszönhetően az új államügyésznek, aki törvényes eszközökkel is sikeresen lép fel a szervezett bűnözés ellen. Itt lép be a képbe Joker (Heath Ledger), az őrült, ám hihetetlenül ravasz bűnöző zseni, aki felajánlja szolgálatait, cserébe az üzlet feléért. Briliáns tervet eszelt ki: nem csak Batmant-től akarja megszabadítani a várost, hanem a fehér lovagot, az emberek hősét, az államügyészt is le szeretné rántani a sötétbe, „hogy olyan emberfeletti szörnnyé tegye, mint ő és Batman”.

Ami igazán tetszett ebben az a filmben, az a fordulatos történet és a színészek bravúros alakítása. Heath Ledger kitűnően formálja meg az ördögien leleményes pszichopata Jokert, de Christian Bale, mint a zord és csendes Bruce Wayne se marad el mögötte. A többi szereposztás is parádés: Morgan Freeman, Michael Caine, Aaron Eckhart, Maggie Gyllenhaal és Gary Oldman is feltűnik. A cselekmény nagyon izgalmas, mindig van egy hirtelen csavar, és a néző egy percig sem lehet biztos abban, hogy a végén a jó fog-e győzedelmeskedni. Mindemellett szót érdemel a film morális töltete is. Elképesztő az a hatalmas mennyiségű lélektani és eszmei mondanivaló, ami az egészet áthatja: a főbb karakterek belső vívódása, a jó és rossz mezsgyéjén egyensúlyozó hős és az emberi lélek fekete-fehér voltának megkérdőjelezése úgy, hogy ez egyáltalán nem unalmas.Persze nem maradhatnak el a látványos autós üldözések és a hős-antihős párbaja sem. A felvételek mind valós környezetben készültek, és a rendező a lehető legkisebb mértékben folyamodott a számítógépes segítséghez a valósághű élmény érdekében, ami a film javára is vált.

Végeredményében kijelenthetem, hogy a Batman: The Dark Knihgt kihagyhatatlan film, főleg az érettebb korosztályoknak ajánlott, és csak azok tartózkodjanak tőle, akik bőrkiütést kapnak egy olyan filmtől, aminek komolyabb mondanivalója is akad.

Nem egy egyszerű alkotással van dolgunk. Ez egy szürreális világú, több mint két órás film, aminek nézése közben gondolkodni kell, és kreatívnak kell lenni, hogy megkapjuk a végső képet. Eközben pedig nem az fáraszt ki minket, hogy sokat kell ülni egy helyben, az agyunkat is tornáztatni kényszerülünk: a film hangulata és látvány- és színvilága csodálni valóan nyomasztóan hat, mintegy segítve a történetet.

Bogdanski Dolina ugyanis egy lidérces kisváros valahol Európa keleti szélén. Folyója nagy áradása után a városka hirtelenjében a másik partra került. Hogy a pusztítását helyrehozzák, homokot és szemetet rendeltek messzi földről, és ez a szállítás azóta sem állt le. Mindennapos a bűz és a por. De nem ez a legszörnyűbb gondja a helyieknek. Valamikor katonatisztek uralták a vidéket, most álruhás papok gyakorolják a hatalmat, zsarnokiak, kutyáikkal és szögesdrótjaikkal tartanak rendet, műszakállat és papi ruhát hordva. A betegeket elkülönített táborban őrzik, ahová bárki bekerülhet teljesen egészségesen is, ha nem engedelmeskedik a hatalomnak.

Ebbe a földi pokolba érkezik meg Gabriel Ventuza (Adriano Giannini), hogy bátyja parancsának eleget téve leszállítassa apjuk hamvait. Gabriel érkezése után kénytelen beállni tábori papnak, de valakik mégsem nézik jó szemmel, amire készül. Az apa ugyanis híres-hírhedt embercsempész volt, életét (és immár holtát is) nagy titkok övezik. A város egyik legnagyobb befolyásos személye, hátsó irányítója, Colentina Dunka (Molnár Piroska) maga mellé veszi a maradni kényszerülő férfit.

A film fő mondanivalója ebben a szituációban rejtőzik. Az idegen, más kultúrából jött, civilizáltabb körülményekhez szokott ember végül teljes mértékben „dolinai” lesz: viselkedésében és lelkületében is hasonul az ott lakókhoz. Mint a helyieken látható, a helyzet, amelyben élnek elkorcsosította őket, a rendszer(ek) változása eldeformálta a gondolkodásukat, a lelküket, érzelmeiket, infantilizálódtak, megszűnt a kultúra az életükben. Dolina bárhol lehetne és bármikor. Az alkotók éppen ezért próbálták úgy elhelyezni és ábrázolni a téri és időbeli elemek felhasználásával, hogy ne tudjuk pontos keretek közé szorítani. Ezek a körülmények, a társadalmi helyzet bárhol előfordulhat, elnyomás mindenhol van, volt, lesz.

A néha bizarr, néha gyönyörű, néha megszokottan és sajnálni valóan emberi történet magával ragadja a nézőt, még ha az idő oly lassan is telik a cselekmény folyamán. Mindez nem kis mértékben a színészi játéknak, legfőképp Molnár Piroskának köszönhető, de színészileg nagyon erős alakítást nyújtott a többi szereplő is.

A regény filmmé öntése több szempontból is nehéz feladat lehetett. Az érsek látogatása ugyanis – Bodor korábbi írásaihoz hasonlóan – rövidebb, önálló novellákból áll. Ezek a közös helyszínek és szereplők révén kapcsolódnak egymáshoz, így jutunk az egyik történetből a másikba. A részeket a kronológia teljes hiánya jellemzi, ez azonban mégsem zavaró, az érsek látogatásához viszonyítva jelennek meg az események. Akinek mégsincs kedve az idő értelmezéséhez a regényben, annak tényleg a film való, ahol időrendbe rakva tisztázódik minden.

A Dolina megítélésétől mégis félek. Az emberek ugyanis sajnos még mindig tartanak a nagyjátékfilm fogalmától, s ha mégis nézni kezdik, talán feladják a küzdelmet. Pedig csak nyerhetnek vele.

Dolina – színes magyar játékfilm, 122 perc, 2007
rendező: Kamondi Zoltán
író: Bodor Ádám
zeneszerző: Melis László

szereplők:
Adriano Giannini (Gabriel Ventuza)
Molnár Piroska (Colentina Dunka)
Vajda Milán (Petrus)
Bán János (Kosztin)
Trill Zsolt (Mugyil)
Ioana Abur (Mauzi Anies)
Derzsi János (Vidra)
Törőcsik Mari (Senkowitz lány)
Stefania Rivi (Natalia Vidra)